Illyés Gyula: Anyanyelvünk – részletek



 
Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy igen, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem rögtön pusztai voltomat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is a legalja rétege a világom. Holmi négerbőr volt ez rajtam, sárga csillag. Franciául azért kezdtem tanulni, hogy megszólalhassak. Mert ez a szóejtésemre ütött bélyeg hovatovább teljesen a szavamat vette. Azt fundáltam ki tehát, hogy franciául majd nem vevődik észre, hogy pusztai vagyok. (79)…nem is franciául akartam beszélni, hanem bélyegtelen emberként (81)… (A francia irók, költők) szinte kézenfogva vezettek a némaság poklából – a némaságig alázottak poklából – valamiféle, szinte gyermekkorian végtelen szabadság édene felé. (83)

   Arany János… szerint a nyelvész kötelessége nem az, hogy a priori szabályokat állítson fel; sem az, hogy részleges igazságot egyetemes törvénnyé emeljen; hanem az, hogy a legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének „élő nyilatkozatait”. Nem könnyű feladat. Ehhez nem a nyelvtant kell ismerni: hanem magát a nyelvet. (8-9)

... Ha egy-egy kifejezésről, melyet magam is használtam, kiderül, hogy rossz, úgy érzem, mintha pénzhamisítók kezébe kerültem volna. Én valamikor valódinak fogadtam el, amit használatba bocsátottam. E kifejezések legtöbbjét még gyermekfővel vettem birtokba; komoly tekintélyek tukmálták rám: keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára. És éppily keserűen gondolok azokra a hajdan volt írókra, akiknek gondolata nyomtalanul eltűnt, de kezük szennye megmaradt abban az örök életű, puha szobrász-anyagban, amelyből gondolataimat én is kigyúrnám. (5-6)

            A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen... Vannak... csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is.
            A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar.
           
Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.
            Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi.
...
            Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés. (44-45)

            Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk. (47)

(Magvető, 1964.)