Arany János: Kozmopolita költészet

Nem szégyellem, nem is bánom,
                Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
                S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
                Lettem csak népemböl egy: 
Övé (ha van) lantom bája,
                Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
                Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
                Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
                Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe -
                Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
                S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
                Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
                Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
                Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
                Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
                Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
                Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
                Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed:
                Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
                A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából
                Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
                Tűnt nekem föl nép s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
                Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
                S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
                Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked a szent zászlót
                Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
                A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
                Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
                Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
                Közönyös harmóniám!

(1877)                                                  Összes költeményei - 1967.