Csoóri Sándor: TENGER ÉS DIÓLEVÉL – (részletek)


 


Ady is elsiratta és Kosztolányi is elsiratta zülledő, árva, elkallódott, régi szavainkat. A kitaszítottakat, a lenézetteket, az árokparton elhullókat. Tíz körömmel kikaparták volna őket a föld alól, holtak összeszorított foga közül akár,de csak a kétségbeesésig jutottak? Nincs föltámadás. „Lett tehát a magyar nyelvből – írja Ady – egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt a nyelvet is minden ember átdolgozta a maga számára…majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, főrumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv… most már késő, ezt tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, a legszebb magyar szavak. „


Épp Ady mondja ezt? A magyar nyelv egyik óriása, teremtő lángelméje? Bizonyára keserűségében túloz – gondolhatják a ma élők közül sokan. Vagy adys nagyotmondásában.


Nincs jogunk kételkedni, mert a veszteség nagyságát is csak a legnagyobb tehetségek foghatják föl a maga teljességében.


 


Szavak… elfelejtett, kisemmizett szavak. A névtelenség Duna vizével, Tisza vizével, Szamos vizével elsodortatott szavak! Rólatok legalább megemlékeznek. Mert ti foghatók és tapinthatók voltatok. De ki ad nevet a megnevezhetetlen hiánynak? Annak, aminek t csak jobbágyai, szolgálólányai, nyílt eszű napszámosai voltatok?


Ha manapság elkezd valaki egy mondatot, könnyű megsejteni a végét. Titkot, erőt, lenyűgöző leleményt nemigen rejteget már a nyelv. Gondolatot még csak-csak, de életet, amely hitelesítője, társa lehetne a gondolatnak, mint nő a férfinak, alig.


Magam se tudnám, hogy mekkora ez a –szavak elvesztésénél is nagyobb – veszteségünk, ha az utóbbi öt-hat esztendőben nem részegültem volna meg jó párszor olyan mondatoktól, melynek minden íze őrzi még hajdani nyelvünk természetét. Őrzik a szavak, a szavakból kibomló képek, a mondat-bujkálások, őrzi a szavak közti csönd, a lélegzet melege, a vér. „Annyi verést megettem, hiszi-e? néz rám egy fekete ruhás gyimesközéploki asszony. – de úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi!” két mondat, s belefér az egész élet. A közlésből megtudom, hogy rossz sorsa volt, hogy verte az ura. Aztán azt is megtudom, hogy az ura meghalt. Vagy inkább elhagyta? Nem! A többesszámban a közösség hangja is megszólal. Az életről vallott fölfogás. „De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi.”


Ezeket nyugodtan elnevezhetnénk létmondatoknak….



Egy fiatal lészpedi csángó „fehérnép” tízesével, húszasával szalaszt világgá ilyen mondatokat: „Ha pénzed van, élő napod is van, mondtam az uramnak, jól megtudd.”


Kép, hangsúly, érzelem, magatartás, szemlélet teljessége egyetlen mondatban. Ráadásul az a bujkáló izgalom is, amely a gondolat rejtélyét a legutolsó szóig feszültségben tartja….


Befejezésül ide kívánkozik még egy másik mondat is. ugyancsak Lészpedről, az előbbi forrás közeléből. Egy anya beszél a legkisebb lányáról. Ezt mondja: „Annának olyan ura van, tedd a sebre, meggyógyít.”


 


Úgy írom ide, mintha egy ismeretlen népdalt, vagy mintha egy ismeretlen balladát másolnék le izgatottan.


      1973. 

Ö
sszegyűjtött esszék, naplók, beszédek,1961-1994., I.kötet - Püski, Bp.1994. - 235-6. oldal).


 


 -