Műtej-nyelv
ömlik a csapból,
e nyelven beszélnek a tévék, rádiók, újságok,
e nyelven szól a mese, a népdal – (kihalt madár-dal kottából élesztgetve)…
Nóta:
Az Alföldön nem fejnek már tehenet,
a HUNGLISH –hoz szoktatják a nyelvedet..
Ó, dehogy csak az idegen szavak divatja!
Az épület szerkezete, a tartóoszlopok (=ritmus, hangsúlyok…) vannak összehányva, összetörve.
A lelkes nyelvnek igaz hangja pedig elnémulóban, mert a lelkes nyelv
nem szabályos, nem szalonképes, nem pasztörizált, nem színtelen, nem gerinctelen…
Betűvé lapította a civilizáció úthengere, „haladás” nevében uniformizálta és istenségnek kikiáltotta a nyelvtanilag génkezelt tökéletességet, ezzel száműzve a kultúrából a még nem környezet-szennyezett tiszta hangot, mely minden ember isteni ajándéka az önkifejezésre, s minden embernek kis részvénye a világ teljességéhez, akármint a cseppnek is tulajdona maga a tenger.
A mi tengercsepp-valónk pedig oda való,
ahol volt, hol nem volt, volt egy föld, e földön szólt a muzsika, e muzsika a magyarok beszédje volt.
Telt-múlt az idő,
s e nyelvből korszerűtlenség diagnózisával kifolyatták a vérét (színeit, próza-dallamát, ritmusát...), csak azt tartván belőle értéknek, ami leírható, ami információ, ami tanítható.
Ezt lobogtatjuk, s kurjongatjuk, hogy mentsük meg a magyar nyelvet!
Ezt? Eme ereje-vesztett mek-nyelvet? Szép hangját felejtő nyelvet? Varázsát vesztő nyelvet?
Világcsoda nyelvünkkel az történt, mint a mesében:
a világszép királykiasasszonyt boszorkánynak öltöztették,
és a becsapott, igazi királylány elment földet túrni, arcát nap kiszítta, keze munkás, ruháját megtépték, háború összetörte… „bunkó paraszt” szólt az új idők ítélete, ahelyett, hogy
régidíszét, méltóságát, koronáját visszaadták volna,
Pedig ő a mi édes Babbánk, kinek szava füvek, fák, hegyek hangja, nyelve: A TÁJNYELV.
Babba szülte ágát, ág-anyád szülte virágát, aki te vagy, s aki szégyelled öreganyád nyelvét, mert azt mondják,
hogy e nyelv
buta és csúnya s a műveletlenség jele,
a kultúra berkeibe – ugyan! – lábát se teheti, de főszám a pellengéren,
megbélyegzik az iskolában,
kirekesztettek között legkirekesztettebb
a magyarok é d e s a n y a – n y e l v e.
Papoljuk naphosszat: örökségvédelem, öntudatra-ébredés, kincseink megbecsülése.., vannak nagyszerű törvényeink párszáz éves cserepekre – csak a többezer éves nyelvet hajítjuk a szemétre.
Siratjuk a magyart, de a bartóki út nekünk már túl sáros - pedig csak onnan építhetünk saját újat.
Nincs fülünk a hallásra, hogy észrevennénk: a média-méreg kihipózza a nyelv ragyogását, rászoktat a hamis beszédre,
s e lélektől sterilizált nyelv bizony nem viszi át szerelmetes alap-kultúránkat a túlpartra.
(Minek a lélek, ha van információ?)
Műtejhez műnyelv illik, „kommunikációhoz” hazug nyelv illik, média-sztárhoz nyaktörészeti nyelvtanszabály-mutatvány illik, miszlikbe robbantott mondatokkal, nyökögéssel megcinkelve.
E példát vagy követjük – mert „a nyelv nem romlik, csak változik”, amint a túró is idővel csak megzöldül,
avagy
↓
Tessék visszaadni a tájnyelvek tisztességét és becsületét, mert
NYELVÜNK LELKE = TÁJNYELVEINK HANGJA
Tessék megfürödni e TISZTA FORRÁSBAN.
Tessék a parton hagyni végre az előítéleteket!
Avagy felmérhetetlen kincseket vesz(ítet)tünk, magyarságot, múltunkat vesztjük ,
más nyelvek hangi példáinak teret adva, elveszejtjük a mindenkori nyelvújítás saját hangú alapját.
mert
Tájnyelv - a magyar műveltség alapja
Vége-mottó: „Svájcban, a függetlenség és öntudat hazájában,
ahol a kantonok nyelvi és kulturális függetlenségét tíz körömmel védik,
TUDOMÁNYOS, SZÍNHÁZI, POLITIKAI
szövegek hangzanak el TÁJNYELVEN, senkinek eszébe nem jutna fújolni…” T.K.E.-2008.